A fiam és a lányom miatt sokat járunk mostanában utánpótlás sport eseményekre. Egyikőjük úszik,míg a másik focizik. Mivel az úszó történetesen a lányom, engem pedig ez a sportág nem különösebben tud lekötni ha nem tévében nézem egy-egy versenyét, ezért van egy családon belüli megállapodásunk: én megyek a focimeccsekre, míg a feleségem az úszóversenyekre. Kénytelen voltam ezt bevállalni, mert ugye tudjuk, hogy manapság a szülőnek is ott a helye a versenyen, hiába próbálkoztam meggyőzni őket az ellenkezőjéről, de legalább nem kellett minden hétvégémet az uszodában tölteni, nos ez is valami. Persze ez könnyen vezethetne súrlódásokhoz a családon belül, így természetesen néha bomlik a papírforma és apa-lánya hétvégét tartunk. Ilyenkor nem vagyok olyan lelkes, de hát a gyerekinkért bármit, ugyebár. Szóval így telnek általában a hétvégéink, ami mondanom sem kell néha azért kimerítő. Az ember egy végigmelózott hét után sokszor szívesebben kapcsolna ki otthon vagy tenné a dolgát (ha már nekem is van hobbim), mint egy sportversenyen ülne, de hát ez van, a srácokkal együtt jár az ilyesmi is.
Szóval ez a nagy helyzet, igazából megpróbálom meglátni a szépet is ebben a dologban, vagyis látom a fiamat rengeteget fejlődni és büszke lehetek rá, másrészről pedig a jövő potenciális nagy tehetségei és kedvencei a szemünk láttára bontogatják a szárnyaikat. „Mintha apró Swarovski ékszerek csillognának”, hasonlította egy költői lelkű anyuka egyszer a pályán látott tehetségeket. És való igaz, ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy egy-egy ellenfél vagy éppen csapattárs mekkora tehetség is valójában. Meg aztán az én fiamnak sem kell éppen a szomszédba mennie egy kis labdarúgó tehetségért, tényleg nagyon ügyes a kis srác és hívják is már sok helyről, de ilyen fiatalon még nem akarjuk elengedi, nem minden esetben válik be ha ilyen korán kikerülnek és szabad életet élhetnek távol azoktól, akik tényleg odafigyelnének rájuk, a hozzáállás meg ebben a korban még nem mindenkinél olyan mindent elsöprő, hogy a foci és a fejlődés fontosabb legyen mint a túlzottan fiatalon elkezdődő bulizás. Az ugyanis a helyzet, hogy a közvetlen környezetünkből jó pár ilyen példát hallottunk, ezért aztán megbeszéltük otthon, hogy csak akkor lesz fociakadémia, ha tényleg egy nagyon komoly kérő kopogtat, előbb nem. Ami pedig a lányomat és az úszást illeti, ott még kivárunk. Ebben a sportban nagyon sokat számít a végső testalkat és aki igazán jó lesz az nem 14 évesen válik világsztárrá, így aztán igyekszünk addig nyugalomban tartani a kis hölgyet míg ez igazán elválik. Ráadásul neki azért sok más dolog is az érdeklődésének középpontjában van szerencsére, nem csak a sport. Egy gyerekkel is elég lesz megbirkózni e téren ha eljön majd az idő, azt hiszem .
Addig viszont maradunk a már megszokott rendszernél és reméljük, hogy minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Mivel gyerekként én is évekig sportoltam versenyszerűen tudom, hogy mi minden történik ilyenkor a szervezetben és mennyi mindennek kell klappolnia a hosszú távú sikerhez. Arról meg nem is beszélek akkor már, hogy tulajdonképpen milyen elszántság és lemondások sorozata kell megszülessen, hogy végig a profiknak kikövezett úton járj. Itt sajnos vagy sem egészen más módon fogsz szocializálódni, mint az átlagos, többi tinédzser társad, de hát ez ezzel jár, mindig is megmondtuk nekik, hogy ha ezt választják majd, semmi gond, de akkor kőkeményen lesz fogva a hétvégi bulizás és hasonlók. Tudomásul vették, úgyhogy még meglátjuk miként döntenek, fiatalok még. Amíg mindez pedig eldől marad minden a régiben.